Csend Kulturális Egyesület
Hetvenöt esztendeje, 1945. január 27-én szabadította fel a vörös hadsereg az Auschwitz-Birkenaui koncentrációs tábort. Ennek évfordulójára és az elpusztított mártírok emlékére tesszük közzé egyesületi elnökünk két auschwitzi utazásáról szóló írását.
Két út Auschwitzba
Landstein Margit bajai varrónőt Auschwitzban felakasztották
Két alkalommal látogattam el eddig Auschwitzba, mindkét út más ismeretekkel, értékekkel, emlékekkel gazdagított. Két teljesen eltérő közeg. Először magyarországi zsidó származású emberekkel, másodszor huszas-harmincas éveikben járó civil fiatalokkal.
A bajai Glücksmann Lipót Pálnét (sz. Landstein Rózsa) Auschwitzban a gázkamrában megölték
2004-ben a holokauszt hatvanadik évfordulóján vettem részt, az Élet mentén. Amennyiben nem csal az emlékezetem április hónapban utaztam. Felmenetel Pestre. A buszokat bombakereső rendőrkutyák vizsgálták át. Csupán három éve dőltek le new yorki ikertornyok, még fenn állt a terrorveszély esetünkben is. Évek óta készültem, felkészültem, rákészültem a nagy útra. Lélekben, szellemileg, spirituálisan, mindenféle módon. Egy hetvenes éveit taposó bácsi ült mellettem a buszon, hatvan éve már járt a halál bugyrában, ott veszett a családja. Valahogy gyorsan egymásra hangolódtunk, én is meséltem az ott elpusztított rokonokról, felmenőkről. Egész éjjeli utazást követően megérkeztünk a reggeli órákban. Fanyar-édeskés illat párolgott a földből, talán a halál illata. Tömegek áramlottak be A munka szabaddá tesz kapuján. Sokan voltunk, közel tízezren. Sok impulzus ért, bábeli zűrzavar a nyelvek sokszínűségével. Ekkor láttam először színesbőrű, valószínűleg Afrikai gyökerekkel is rendelkező zsidót. Mindez újdonságként hatott, ahogy a hely szelleme és valósága, ahol kiirtották a családom. Éles kontraszt volt a valóság és az ami a fejemben élt Auschwitzról. A fák zöldelltek, a madarak csicseregtek, így lehetett negyvennégyben is. A fejemben mindig is fekete-fehér emlékkén élt.
Az Élet menete 2004-ben
Délután Birkenauba mentünk. A sínek, ahová érkeztek. A hosszú menet a sínek mentén. A hármas számú gázkamra, ahol a magyar zsidókat, a dédnagymamámat és rokonaimat elpusztították. Majd jött a megemlékezés. A „Szomszédok” Virág dokija, Kézdy György szavalt érces hangján, Horgas Eszter zene művet adott elő fuvolán. Utána áldozatok neveit olvastuk, nekem jutott Sheer György bajai orvosé. Azóta megtudtam, hogy akkor volt negyven-negyvenegy éves és ő találta fel a gyermekeknek való Sheer-kenőcsöt. Ennyi maradt belőle, a családomból, Ausccwitzból. Egy emlék.
A 3-as számú birkenaui gázkamra 2004-ben
Másodszor 2019-ben utaztam a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetségének szervezésében, amelynek egyesületem, a Csend Kulturális Egyesület is tagja. Újra készültem a nagy útra. Az első út óta számos cikkem megjelent a bajai zsidóságról és annak holokausztjáról. Felkészültebb voltam a felkészülhetetlenre. Összeszedtem az elpusztított családtagjaim fotóit, a hátoldalukra feltüntettem a róluk szóló ismereteim és néhány gépelt sort is csempésztem hozzá, de kiírtam dvd-re is, majd bele egy nagy borítékba. Megcímeztem az auschwitzi múzeum számára. Szóval elindultam Auschwitzba én és a nagy borítékban a Glücksmann-Landstein család és annak emlékezete. Gondoltam, hogy nevet kell adni az áldozatoknak és a helyszínen ezt át kell adnom. Küldetésnek éltem meg.
Auschwitzban 2019-ben
Háromnapos volt az utazás. Két busszal mentünk a civil szervezeteknél dolgozó barátaimmal és kollégáimmal. Úgy éreztem, hogy az utazás súlyát és terhét csupán én viszem a vállamon. Néma voltam, néha beszélgettünk. Vártam a helyszínt és a megérkezést. Krakkóban aludtunk. Reggel indultunk a pokolba, Auschwitzba. Tíz órára volt időpontunk. Megálltunk egy kávézónál kávéra. Nekem nem volt étvágyam, volt akinek igen. Éreztem, hogy a többiek csak várakozással teli élményre készülnek,a történelemkönyvek szürke lapjaiból való ismertekre. Én az odaveszett családra, az odaveszett, így nem létező első-, másod-, harmad unokatestvérekre, rokonokra. Az elveszett generációkra, az elveszett élményekre és az elveszett lehetőségekre. A meg sem születettekre. Néha elhangzott egy-egy mondat, talán még valami humorszerűség is. Azért mindenki kínosan érezte magát.
Auschwitzban 2019-ben
Megérkeztünk. Egy középkorú, kedves hölgy volt az idegenvezetőnk. Anna lengyel volt, de gyönyörűen és tisztán beszélt magyarul. Mi a tizenhetek megálltunk A munka szabaddá tesz kapujában. Én immár másodszor. Ekkor a többiek számára eljött a néma csend és a döbbenet ideje. Két-három óra feszült döbbenet. A korábban életvidám arcok megmerevedtek, elkomorodtak, valaki csak az ajkait harapdálta, vagy éppen összeszorította. Találkoztak a megérthetetlennel és a felfoghatatlannal. Később is csak ez a kérdés motoszkált bennük: Miért? Megtekintettük a barakk-kiállításokat. Hajakat, szemüvegeket, utazó-koffereket, volt aki felismert magyar cipőkrém dobozt is. Ezután az egykori cellák, a kivégzőfal, az akasztófa (a család szerint itt fejezte be földi létét Landstein Margit bajai varrónő, dédnagyanyám húga). Majd jött a gázkamra. Rövid autózás után Annával mentünk be Birkenauba. A vasúti sínek, a kapu a barakkok vészjósló sötét bugyrai és valósága. Ezúttal nem gyalogoltunk el a gázkamrákig. Felmentem az őrtoronyba, ahonnan elém tárult a haláltábor grandiózus nagysága. Döbbenet lett úrrá rajtam. Átadtam Annának a családi archívunk dokumentumait és megköszöntem a magas színvonalú vezetést. Megtudtam tőle, hogy napi tízezer körüli a látogatók száma. Egy voltam a tízezerből. Utána délután az élő krakkói zsidónegyedet, a Kazimierzt jártuk végig, főként a huszonévesekkel. Sok élmény, fotó, emlék. Legfőképp zűrzavar a fejemben.
Megjártam másodszor is. Azóta is néha beszélgetünk róla barátaimmal, munkatársaimmal. Azért az biztató, hogy vannak, akik a legutóbbi utazás után küldik a zsidóságról szóló cikkeket és figyelmeztetnek az aktuális zsidó tematikájú filmekre, programokra, rendezvényekre. Őket megérintette Auschwitz szelleme.
Albert Iván (Baja, 2020. január 27.)
